Szellemek..

..léteznek

I.

A modern tudományos parapszichológia Angliában született meg, 130 évvel ezelőtt.
Társadalmi és gazdasági okai voltak ennek a hullámnak. Az ipari forradalmat követően Anglia minden addiginál nagyobb jólétet élvezett, ipari és gyarmati nagyhatalommá vált, az angol világbirodalomban a szó szoros értelmében soha nem ment le a Nap. Ezzel egyidejűleg a materializmus lett a kor filozófiája. Háttérbe szorult mindaz, ami nem szolgálta a vagyonosodás és társadalmi előrejutás céljait. A lélek és a szellem kérdéseivel a lírai költők többet foglalkoztak, mint az anglikán egyház lelkészei. A darwinizmus aláásta azt a fajta vallásosságot, amely a Biblia szószerinti értelmezéséhez ragaszkodott, de nem lépett a helyére egy kevésbé naiv, szélesebb látókörű spiritualitás. A mérleg átbillent a tudományos materializmus oldalára, és még a korai pszichológiai tapogatózások is tárgyként kezelték a pszichét.
Egy darabig nem volt más ellensúlya ennek az egyoldalú fejlődésnek, mint az alacsony szintű spiritizmus, ami eleinte régi okkult babonákat kapcsolt össze kétes adottságú médiumok működésével. Ennek komoly szellemi értéke nem volt és gyakran kihasználta azokat a gyászolókat, akik kapcsolatba próbáltak lépni drága halottaikkal [1]. Nem meglepő módon ez rossz hírét keltette mindannak, ami nemcsak az egyszerű jelenségekre irányult, hanem a szellemi és spirituális érdeklődést szolgálta.
Az ellenirányzat 1875 körül indult meg, méghozzá Oxfordban és Cambridgeben, a két élenjáró angol egyetemi városban, ahol az intellektuális elit néhány tagja elkezdett érdeklődni az emberi személyiség tudaton túli része iránt. Ezt az óriási feltáratlan témát szigorúan tudományos alapon akarták tanulmányozni, vagyis úgy, hogy a kutató semleges nyiltsággal folytatja munkáját, nem hisz semmiben és nem kíván semmit bebizonyítani, bármilyen észlelt jelenséget, tapasztalatot csak pontos adatokkal alátámasztva, független tanúvallomásokkal megerősítve fogad el.
A láthatatlan, nem mérhető emberi képességek és lehetőségek tanulmányozására 1881-ben alakult meg egy baráti csoport. Egyetemi tanárok, írók pszichológusok és arisztokraták voltak tagjai között, mindnyájukat foglalkoztatta az emberi személyiség és a halálon túli emberi sors nagy témája. Ebből a csoportból született meg a Szellemkutató Társulat (Society for Psychical Research), amely ma is működik. Az alakuló ülésen Sidgwick professzor elnöki megnyitójában ezt mondotta: "Botrányosnak tartom, hogy bizonyos jelenségek valóságáról még mindig folyik a vita, számtalan megbízható tanú leírása ellenére. Ennek a helyzetnek kívánunk véget vetni, kizárólag tényekre támaszkodva, minden előzetes elvárás nélkül."
Az új Társulat mintájára nemsokára hasonló csoportok alakultak Amerikában, Franciaországban, majd Európa szerte.
1906-ban következett be az első szenzációs esemény, amely igazolta a társulat létjogosultságát: amit kerestek, mármint bizonyítékot az emberi tudat halálon túli fennmaradására, váratlanul felmerült. Az történt, hogy a Társulat őt - egyetemi végzettségű - nő tagja felfedezte, hogy képes automatikus írásra. Egyik sem volt médium, szigorú tudományos magatartással végezték kutatásukat és ezt a váratlan tehetségüket is kizárólag tudományos kísérlet céljára akarták használni. Lazult, meditációs állapotba helyezkedtek, abbahagyták a tudatos gondolkodást és hagyták, hogy a kezük írjon, amit akar. Rövid időn belül kiderült, hogy az általuk külön-külön írt szövegek összefüggnek. Nehogy véletlenül összejátszanak, ki-ki írta a magáét, majd elküldte a Társulat e célra kijelölt tagjához úgy, hogy csak ő láthatta az egész anyagot.
Ekkor jött a második meglepetés: az írások nemcsak témájukban függtek össze, hanem ki is egészítették egymást, mintha egy rejtvény különböző részeit az öt nő automatikus írása megfejtette és egyesítette volna. Másként kifejezve, olyan volt, mintha egy láthatatlan, ismeretlen valaki vagy valami, egy téma részeit ügyesen szétosztotta volna a csoport tagjai között. Az eredmény amolyan irodalmi mozaik volt, magát a kísérletet angolul keresztbe levelezésnek (cross-correspondence) nevezték el. Az derült ki, hogy a Társulat alapító tagjai, akik 1888. és 1901. között hunytak el, jelentkeztek az automatikus íráson keresztül. Céljuk feltehetően az volt, hogy bebizonyítsák: egy testen kívüli tudatcsoport el tud végezni egy bonyolult intellektuális feladatot. A tudatcsoport három tagja, életében klasszikafilológus volt és olyan ezoterikus, a klasszikus kultúrákból származó utalásokat szőttek be a szövegekbe, amelyeket az automatikusan író nők nem ismerhettek.
Felmerült az az ötlet, hogy be kell még vonni valakit a kísérletbe, aki teljesen műveletlen, de nagyon jó médium. Az amerikai Mrs. Pipert választották ki e célra; tanulatlan asszony volt, erős pszichikus adottságokkal megáldva. A túlvilági "diktálók" minden egyes résztvevőnek olyan feladatot adtak, amire az illető nem lett volna képes. Az egyik téma az egész csoport számára a halál volt. Mrs. Piper automatikusan írt sokat, végül leírta azt a szót, hogy Thanatos, ami a halál görög neve. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelent. Egy másik, jóval műveltebb hölgy először egy angol vezetéknevet írt le (Morris), majd egy francia férfi-keresztnevet (Maurice), majd azt, hogy Mors - a halál latin neve. A harmadik résztvevő, aki latin specialista volt, nem latin szót kapott, hanem egy angol versidézetet, amit soha életében nem hallott. Később, a rejtvényszerű utalások labirintusán keresztül - mintha a "diktálók" játszani akartak volna az automata írással író nőkkel - az ókori szirakúzai zsarnok Dionysiuszhoz fűződő egyik hagyományt íratták le a gyanútlan nőkkel. Hogy még meggyőzőbb legyen a dolog, a "diktálók" saját egyéni stílusukban, jellegzetes szóhasználattal jelentkeztek, és mivel az automatista asszonyok életükben jól ismerték őket, habozás nélkül meg tudták mondani, hogy melyik részt ki diktálta.
Mai szemmel nézve olyan ez az eset, mintha az alapító tagok kötelességüknek érezték volna, hogy a túlvilágról, a lehető legszigorúbb tudományos feltételek mellett bizonyítékot szolgáltassanak nemcsak a tudat testenkívüli fennmaradására, hanem arra is, hogy ami életükben specialitásuk volt, azt testenkívüli állapotukban is, vagyis agy nélkül is, tudják használni, továbbítani.
Így kezdődött. A Társulat ma is működik, csöndesen, szenzációmentesen. Szerepe megváltozott , hiszen ellentétben a XIX. század végével, a túlélést ma már sokan elfogadják, természetesnek veszik. Van egy népszerűbb testület is, a Pszichikus Tanulmányok Kollégiuma, amely szívesen lát mindenkit, aki a spirituális dimenziót és az emberi tudat tágítását akarja tanulmányozni és előmozdítani. A "spiritualizmus" is fennmaradt, de manapság igen fegyelmezett, magasszintű munkát végeznek a jól képzett médiumok [2].
A Pszichikus Tanulmányok Kollégiumának egy volt igazgatója, az immár kilencvenéves Paul Beard, évtizedeken keresztül gyűjtött anyagot (sok forrásból, fáradhatatlanul) a halál utáni egzisztencia szakaszainak megértésére. Az ő munkája alapján szeretném felvázolni a túlvilág térképét, amennyire ez lehetséges inkarnált állapotban. Paul Beard forrásai közt szerepelnek telepatikus üzenetek is, (médiumok közvetítésével) amelyek valószerűségét sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Hasznosabb, közvetlenebb a halálközeli élményből visszatértek tanúsága, mert a mi nyelvünkön a mi szellemi korlátaink között tudják elmondani tapasztalataikat. Továbbá vannak erősen intuitív emberek is, akik hosszú évek meditatív gyakorlata után képesek előidézni egy megváltozott tudatállapotot, amelyben képeket látnak a halálon túli életről.
Valamennyi forrás hangsúlyozza, hogy a halál lényegében fájdalommentes, akkor is, ha a test a jelek szerint küzd és szenved. A tudat amely már elszakadt a fizikai résztől, nem szenved, hanem öröm, béke, nagy felszabadulási érzés tölti el, és mágikusan kitárul előtte a látóhatár. Ez a felszabadult lélek egész lényén keresztül lát olyan fényt is, amelyet fizikai életében el sem tudott volna képzelni. Azonban fáradt, pihenni akar és mire felébred, sok minden megváltozik benne. A testi halál után, a gondolat világában minden szilárdnak látszik, pedig csupán a gondolat terméke. A frissen érkezett, talán kissé irányt vesztett lélek számára megjelenhet sok minden, ami megnyugtató, pl. gyermekkori otthona, egy kedvenc táj, sőt régen elhunyt rokonok, barátok hajdani földi formájukban. Pedig mindez csak illúzió, álomkép. Összevág azzal, amit a Tibeti Halottaskönyvből hallunk, amikor az elhunyt lelkéhez szól spirituális gondozója és közli: minden amit látsz saját elméd szüleménye. Ez a testi halált követő lét első zónája: Nyárország a neve. Célja felismerni, lerázni illúzióinkat, objektívebb önismeretet elérni, felfedezni önmagunkban mindazt, amit földi életünkben nem használtunk fel.
A következő számban folytatjuk, a többi zóna leírásával.

II.

Az első részben (00/2. szám) az angol szellemkutatás kezdeteiről, a túlvilág "feltérképezésének" kezdeti nehézségeiről, a tudományos munka első sikereiről számoltunk be. Ez a rész a túlvilág szerkezetével, a testi halál utáni életterekkel, valamint a lelki fejlődés különböző fázisaival foglalkozik.
"Nyárországban" nem létezik az idő. Amit elgondolunk, megvalósul. Látszólag anyagi valóság vesz körül, csakhogy ez nem földi anyag. A lélek új, nem-anyagi testet kap, méghozzá élete delelőjéről ismert testét ölti fel - elvetve az öregség illúzióját, és vele együtt az öreg, elnyűtt földi testet is. Minden vágy, minden óhaj teljesül, de egy idő múlva ez már nem elegendő. Az egyén feladata megszabadulni azoktól a személyes érzelmektől, vágyaktól, amelyek spirituális síkon nem hoztak gyümölcsöt földi életünkben. "Nyárország"-ban nem kell enni, inni, aludni, de aki akarja, teheti, de az is illúzió, hiszen test nélkül nincs emésztés, szomj vagy álmosság?
"Nyárország" negatív ellenpárja "Télország" - kellemetlen, sivár, hideg, de ugyanúgy illúzió, mint "Nyárország". Ide kerülnek a hidegen önző, magukba zárkózott lelkek, akik nem voltak hajlandók semmit megosztani embertársaikkal, irigyek és féltékenyek voltak, nem mondtak igent az életnek. Ez a több vallásból ismert pokolnak lenne a megfelelője, csak egy nagy különbséggel: nem örökkévaló, nincs kárhozat. Az odakerült lélek csak addig marad ott, amíg szüksége van rá. Ha kinyílik, ha elfogadja a megbocsátást, a szeretetet és a harmóniát, akkor távozhat. Itt is felelősek vagyunk sorsunkért, épp úgy, mint földi életünkben.
"Nyárország" idővel fokozatosan elhalványul, szétfoszlik, elveszti fontosságát. Ekkor következik az úgynevezett Ítélet. Ellentétben egyes vallások tanításával, ez az Ítélet inkább felismerés, leltár-készítés. Megmutatja, hogy múltbéli cselekedeteink és mulasztásaink milyen korlátokat raktak körénk. És az Ítélet nemcsak negatív. Célja nem a büntetés, hanem a nevelés, és nincs benne megtorlás sem. Bemutatja a földi élet valamennyi külső és belső eseményét. A lélek ítéli meg önmagát, frissen szerzett belátásával. Az őt érintő problémákat megbeszélheti lelki tanítójával. Nemcsak minden múltbéli tettét látja, hanem a mögöttük rejlő motivációt, indokot is. Úgy látja az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténtek, nem ahogy ő elképzelte őket. E kettő között óriási különbség lehet. Azt is megtapasztalja, hogy milyen hatással volt mások életére. Szembekerül saját sötét oldalával. Nem mehet tovább, amíg meg nem értette, hogy mi gátolta fejlődését. Nincs ítélkező bíró vagy külső tekintély. A lélek önmaga bírája. Ez egyezik a hindu tanítással, mely szerint a frissen felszabadult lélek a Hold alsó mezején nézi végig élete folyását és a tettei mögött meghúzódó motivációt, és aszerint, hogy ez jó volt-e vagy rossz, a mennyországban vagy a tisztítótűzben találja magát.
Ez az ítélet ugródeszka a jövő felé. A túlvilági életben a tudat több rétegén halad át az egyén, aki még nem ismeri fel önmaga teljes lényét; a földi élet korlátai még nem tűntek el teljesen. Továbbhalad és eljut az "Első Mennyországba", ahol folytatódik a megtisztulás folyamata. Az Ítélet folyamán, a Purgatóriumban a mulasztásaival kellett szembenéznie a léleknek, adósságait törlesztette, itt viszont pozitív cselekedeteinek gyümölcseit élvezheti. Más lelkekkel él és működik együtt, és örömmel fedezi fel, hogy jóval nagyobb szellemi lény, mint amilyennek képzelte magát. Korábbi tudatossága kezd szétfoszlani, érdektelenné válni. Szép környezetben tanulmányozza a szellemvilág törvényeit. Kapcsolatba tud lépni a Földön élőkkel - telepatikus úton, vagy álmaikon keresztül -, hogy megpróbálja jóvátenni múltbéli hibáit. De még mindig az asztrális világhoz tartozik, a vágynak világához, ahol a lélek hiányosságait próbálja pótolni. Látóhatára tágul, szélesedik; a földi csúcsélmény jóval hatalmasabb kozmikus változatát élvezi.
De a haladás ára itt is a fájdalom: a léleknek le kell vetnie megszokott lényének nagy részét. Ezt a folyamatot második halálnak nevezik angol szellemkutató körökben, mivel a lélek feladja személyes énjének nagy részét, elengedi emlékeit, amelyek életében a személyazonosságához tartoztak, szétfoszlatja vallási elgondolásait, ha ezek korlátozzák szellemi fejlődését, és helyette befogadja a minden életforma mélységes egységének tudatát, azt hogy a kozmosz egy beláthatatlanul hatalmas tökéletes organizmus, amelyben minden összefügg minden egyébbel, és amelynek szerves részei vagyunk. Ekkor a "persona" (szerepszemélyiség) álarcát eldobva a lélek megtalálja saját egyediségét, maga mögött hagyja tudását, hatalmát, teljesítményeket, az önsajnálatot és önzést - mindenét visszaadja a minden dolgok Teremtőjének.
A következő fázis az úgynevezett "Második Mennyország", ahol tökéletes békét és derűt talál a lélek, zavaró tényezők, aggodalom vagy szorongás nélkül. Miután levetette hajdani kilétét, átadhatja magát a spirituális felszabadulás, öröm és harmónia élményének. Aki idáig eljutott, az fel tudja fedezni teljességének eddig ismeretlen részeit. Utolsó földi életében elkövetett jótettei gyümölcsöt hoznak, és felmerül a reinkarnáció képzete, hiszen átlátja legutóbbi életét és tettei következményeit, vagyis egész élettörténetét.
Ugyanakkor a lélek megkapja következő földi életének vázlatát, alaprajzát, amelynek célja nem büntetés, hanem megújulás. Megérti, hogy olyan élet-sorozaton megy át, amelyen világos vezérfonal fut végig. A szellemvilágban találkozik régi barátokkal, hajdani tanítókkal; visszatérnek elveszett emlékek teljes múltjából (nemcsak utolsó földi életéből). Az is kiderül, hogy szellemi társak sok életen keresztül kisérték, más-más formában, és hogy mint egyén, egy jóval nagyobb csoport-feladatot szolgál, közös sors köti össze az útitársakat. Felismer hajdani földi társakat, akik az ő belső csoportjához tartoznak, és ennek a csoportnak is megvan a maga lelke.
Ekkor tanulja meg az egyéni lélek a szolgálat törvényét: minden kapott dologért, készséggel hasonló szolgálatot kell teljesítenie olyan valakinek, akinek segítségre van szüksége. Megváltozik a lélek formája: az étertestnek már nincs szüksége meghatározott körvonalra. Átveszi szerepét az aura, amely folyton változó színekben pompázik és lüktet és ezen keresztül éli meg kapcsolatát a lélek minden elékerülő lénnyel. Mindössze az arc marad meg, mint a belső lény tükre és kifejezője. Egy idő múlva az ilyen fokig eljutott lényeknek már nincs formájuk, csak jelenlétük, nem szavakkal kommunikálnak, hanem gondolatokkal és érzésekkel. A lélek, a zarándok, idővel eljut egy magasrendű lény színe elé, akit saját legmagasabb eszményképének tekint - talán Krisztus-figurának látja, vagy bölcs öreg embernek, aki sugárzik, mint a Nap, de ugyanakkor szikla is: örökkévaló, változatlan.
Ez a találkozó alapvetően megváltoztatja a zarándokot. Rájön, hogy a testi halált követő életet nem kell különálló részekre bontani, mivel minden egyes aspektusa összefügg az összes többivel, és az emberi tudat kibontakozásának folyamatát mintázza. Megtanulja a csoportlélek szabályait, azt, hogy egyéni ösvény helyett olyan utat választ, amelyen - akármilyen kis mértékben is - hozzájárul az emberiség belső fejlődéséhez. Aki feladja egyéni útját és a csoport útját választja, ezzel nem veszít, hanem nyer. A spirituális tudást egyik személy adja át a másiknak, ki-ki a maga belső fényét sugározza a többiek felé. És mindegyik csoport idővel a maga sajátos adományát viszi le a Földre, amikor visszatér. A csoportot olyan szellemi lény vezeti, akinek mérhetetlen bölcsességét a csoport tagjai még sokáig nem tudják felfogni, de vezetését elfogadják és követik. A csoportlélek nemcsak testvéri szövetség, hanem egy pontosan megszervezett spirituális egység. Akik földi életükben misztikus élményben részesülnek, azok - ha csak pillanatokra is - egyesülnek saját lelki csoportjuk szellemével.
Ezután következik a "Harmadik Mennyország". Olyan élményeket jelez, amelyeket emberi, földi nyelven nem lehet jól kifejezni. Itt lesz világos, hogy a testi halál túlélése nem a személyiség halhatatlanságához vezet, hanem - majd valamikor - az örök élethez. Kezdetben megmarad a személyiség. Azután jön a múlt és a jövő eseményláncolatának felismerése, és csak jóval később talál el a lélek az örökkévalóságba. A lelken múlik, hogy milyen iramban akar haladni. A "Második" és "Harmadik Mennyországról" nehéz érthető módon szólni. Mindkét állapot a belső lét világához tartozik, arról pedig nem lehet mindennapi nyelven beszélni. A "Harmadik Mennyország"-ban a zarándoknak megmutatják igazi lehetőségeit, adottságait. A "Másodikban" a múltat tekintette át, a "Harmadikban" a jövőt látja meg. De a fejlődéséhez szükséges következő lépést csak a Földön lehet megtanulni - ezt vallja sok ezoterikus iskola.
A legtöbb zarándok csak a "Harmadik Mennyország" határáig jut el rövid időre, hogy megtanuljon amennyit csak tud, mielőtt visszatér a Földre. A "Harmadik Mennyország" lakói az "Élet Urai", akik tiszta értelmet, teljes kiegyensúlyozottságot képviselnek emberi érzelmek és szenvedélyek nélkül. Nincs formájuk, fehér fényként, a Teremtő gondolataként élnek. Már nincs szükségük reinkarnációra, a "Harmadik Mennyország"-ból munkálkodnak az emberiség haladása érdekében. Ezek a nagy szellemek dolgozzák ki a következő élettervet a zarándok számára.
Rudolf Steiner szerint a "Harmadik Mennyország" ad ihletet a társadalom átformálóinak, az emberbarátoknak, tanítóknak, gyógyítóknak, kutatóknak, művészeknek - mindazoknak, akik az emberek belső szükségleteit látja el. A teremtő gondolat csak akkor valósulhat meg, ha emberi segítséggel gyökeret tud verni a földben. A reinkarnációt vállalnunk kell. Sok élet után, amikor a zarándok megfizette minden adósságát, eldöntheti, hogy további reinkarnációk helyett tovább akar-e haladni a Végső Realitás, az Isteni Princípium felé. Vannak irgalmas nagy lelkek, mint maga Gautama Buddha, aki elhatározta, hogy addig nem lép át a Nirvánába, amíg egyetlen élőlény is szenved a Földön. Innen ered az a gyönyörű hagyomány, hogy a májusi telihold, a Vezák idején egy pillanatra visszatér Buddha és megáldja a világot.
Nagyjából ez a kép vagy térkép alakult ki sok halál utáni zarándoklat leírásából. Swedenborg, Blavatsky asszony, Rudolf Steiner, Dr. Crookall, Conan Doyle, Frederic Myers és mások tanúsága alapján. A témával foglalkozva más szemmel kezdjük látni az életet, és közelebb jutunk a belső világhoz, amely igazán otthonunk életben-halálban egyaránt. A lényeg az, hogy tudatosan kell élnünk mindkét világban. A kozmoszt a szeretet tartja fenn. A Föld nemcsak tanterem, amit halálunkkor sietve elhagyunk, hanem műhely, néha sivatag, elhanyagolt birodalom, ami egy szép napon ki fog virulni. A két világ, a látható és a láthatatlan, elvegyül. Ezért nincsenek véletlenek. A színfalak mögött alakulnak ki a jövő tervei.
Paradoxon, hogy az útját kereső egyén egyedül jár az ösvényen, de ugyanakkor kapcsolatban van lelki társaival, földi testben és azon kívül is. Minden egyes embernek jut spirituális tanító, aki sokféleképpen szól hozzá: álmok, intuíció, erkölcsi kényszer, közvetlen telepátia formájában, vagy médium közvetítésével. Tanuljunk meg odahallgatni a csend hangjára. Spirituális szempontból korlátlan idő áll rendelkezésre az emberi fejlődés céljára. De földi szempontból életbevágóan fontos az egyéni tudat fejlődését meggyorsítani. Sürgősen jóvá kell tennünk az önző, materialista, mohó cselekedetek és gondolatok által okozott globális kárt, nehogy Atlantisz sorsára jussunk.
Végső fokon a spirituális élet és a földi egzisztencia - egy és ugyanaz.

Ez a találkozó alapvetően megváltoztatja a zarándokot. Rájön, hogy a testi halált követő életet nem kell különálló részekre bontani, mivel minden egyes aspektusa összefügg az összes többivel, és az emberi tudat kibontakozásának folyamatát mintázza. Megtanulja a csoportlélek szabályait, azt, hogy egyéni ösvény helyett olyan utat választ, amelyen - akármilyen kis mértékben is - hozzájárul az emberiség belső fejlődéséhez. Aki feladja egyéni útját és a csoport útját választja, ezzel nem veszít, hanem nyer. A spirituális tudást egyik személy adja át a másiknak, ki-ki a maga belső fényét sugározza a többiek felé. És mindegyik csoport idővel a maga sajátos adományát viszi le a Földre, amikor visszatér. A csoportot olyan szellemi lény vezeti, akinek mérhetetlen bölcsességét a csoport tagjai még sokáig nem tudják felfogni, de vezetését elfogadják és követik. A csoportlélek nemcsak testvéri szövetség, hanem egy pontosan megszervezett spirituális egység. Akik földi életükben misztikus élményben részesülnek, azok - ha csak pillanatokra is - egyesülnek saját lelki csoportjuk szellemével.
Ezután következik a "Harmadik Mennyország". Olyan élményeket jelez, amelyeket emberi, földi nyelven nem lehet jól kifejezni. Itt lesz világos, hogy a testi halál túlélése nem a személyiség halhatatlanságához vezet, hanem - majd valamikor - az örök élethez. Kezdetben megmarad a személyiség. Azután jön a múlt és a jövő eseményláncolatának felismerése, és csak jóval később talál el a lélek az örökkévalóságba. A lelken múlik, hogy milyen iramban akar haladni. A "Második" és "Harmadik Mennyországról" nehéz érthető módon szólni. Mindkét állapot a belső lét világához tartozik, arról pedig nem lehet mindennapi nyelven beszélni. A "Harmadik Mennyország"-ban a zarándoknak megmutatják igazi lehetőségeit, adottságait. A "Másodikban" a múltat tekintette át, a "Harmadikban" a jövőt látja meg. De a fejlődéséhez szükséges következő lépést csak a Földön lehet megtanulni - ezt vallja sok ezoterikus iskola.
A legtöbb zarándok csak a "Harmadik Mennyország" határáig jut el rövid időre, hogy megtanuljon amennyit csak tud, mielőtt visszatér a Földre. A "Harmadik Mennyország" lakói az "Élet Urai", akik tiszta értelmet, teljes kiegyensúlyozottságot képviselnek emberi érzelmek és szenvedélyek nélkül. Nincs formájuk, fehér fényként, a Teremtő gondolataként élnek. Már nincs szükségük reinkarnációra, a "Harmadik Mennyország"-ból munkálkodnak az emberiség haladása érdekében. Ezek a nagy szellemek dolgozzák ki a következő élettervet a zarándok számára.
Rudolf Steiner szerint a "Harmadik Mennyország" ad ihletet a társadalom átformálóinak, az emberbarátoknak, tanítóknak, gyógyítóknak, kutatóknak, művészeknek - mindazoknak, akik az emberek belső szükségleteit látja el. A teremtő gondolat csak akkor valósulhat meg, ha emberi segítséggel gyökeret tud verni a földben. A reinkarnációt vállalnunk kell. Sok élet után, amikor a zarándok megfizette minden adósságát, eldöntheti, hogy további reinkarnációk helyett tovább akar-e haladni a Végső Realitás, az Isteni Princípium felé. Vannak irgalmas nagy lelkek, mint maga Gautama Buddha, aki elhatározta, hogy addig nem lép át a Nirvánába, amíg egyetlen élőlény is szenved a Földön. Innen ered az a gyönyörű hagyomány, hogy a májusi telihold, a Vezák idején egy pillanatra visszatér Buddha és megáldja a világot.
Nagyjából ez a kép vagy térkép alakult ki sok halál utáni zarándoklat leírásából. Swedenborg, Blavatsky asszony, Rudolf Steiner, Dr. Crookall, Conan Doyle, Frederic Myers és mások tanúsága alapján. A témával foglalkozva más szemmel kezdjük látni az életet, és közelebb jutunk a belső világhoz, amely igazán otthonunk életben-halálban egyaránt. A lényeg az, hogy tudatosan kell élnünk mindkét világban. A kozmoszt a szeretet tartja fenn. A Föld nemcsak tanterem, amit halálunkkor sietve elhagyunk, hanem műhely, néha sivatag, elhanyagolt birodalom, ami egy szép napon ki fog virulni. A két világ, a látható és a láthatatlan, elvegyül. Ezért nincsenek véletlenek. A színfalak mögött alakulnak ki a jövő tervei.
Paradoxon, hogy az útját kereső egyén egyedül jár az ösvényen, de ugyanakkor kapcsolatban van lelki társaival, földi testben és azon kívül is. Minden egyes embernek jut spirituális tanító, aki sokféleképpen szól hozzá: álmok, intuíció, erkölcsi kényszer, közvetlen telepátia formájában, vagy médium közvetítésével. Tanuljunk meg odahallgatni a csend hangjára. Spirituális szempontból korlátlan idő áll rendelkezésre az emberi fejlődés céljára. De földi szempontból életbevágóan fontos az egyéni tudat fejlődését meggyorsítani. Sürgősen jóvá kell tennünk az önző, materialista, mohó cselekedetek és gondolatok által okozott globális kárt, nehogy Atlantisz sorsára jussunk.
Végső fokon a spirituális élet és a földi egzisztencia - egy és ugyanaz.